ILYEN VOLT AZ ELSŐ ZOOM KONFERENCIÁNK

Erdős Judit beszámolója a 2020-as Online Konferenciáról

Magyarországi Bálint Mihály Pszichoszomatikus Társaság online Bálint-csoport Hétvégét tartott 2020 szeptember 12-13-án.

Több szempontból is érdekes volt ez a hétvége.
Először is azért, mert mi még nem az a generáció vagyunk, akiknek az online térben való létezés természetes. A mi generációnk még az offline térben, a fizikai valóságban éli az életét, szervezi kapcsolatait, gyarapítja élményeit.
Az utóbbi kilenc évben május utolsó hétvégéjén repülőre, vonatra, kocsiba ültünk
-ki ki a távolsága és vérmérséklete szerint- és Érdre utaztunk, ahol élveztük a ciszterci
nővérek vendégszeretetét. Elárasztotta érzékeinket a fantasztikus kert illatai és színei, a madarak dalolása, a napfény melege, az együtt elköltött ételek ízei. Élveztük az együttülések testmelegét, a mosolyok bíztató támogatásást, a pillantások simogatását, az ölelések erejét, a
székek nyikorgásást a fenekünk alatt, az odafordulók, a közelebblépők érdeklődését. A
szükségszerűen felbukkanó negatív indulatok, érzések izzasztó keserűségét, a hosszú
ülések kényelmetlenségét.
Annak, a való élet érzékletes, érzékeinkkel megtapasztalható megnyilvánulásainak
egészét, amikor a Bálint – csoport munka iránt érdeklődő emberek együttesen
kiszakítják magukat a hétköznapokból, elvonulnak és konferenciáznak egy hétvégén.

Mi ezek vagyunk…… voltunk.
Mert közben egy vírus online térbe kényszerített minket.
Mi, akik korábban inkább idegenként, rá-rá csodálkozva, meg-megbotolva mozogtunk a virtuális valóságban, most arra kényszerültünk, hogy otthonosabbá, magunk számára ismertebbé és lakhatóbbá tegyük a virtuális világot is.
Bátran mondhatom, hogy ez kényszer volt, de bátran kijelenthetem azt is, hogy végül sikerült az online térben is egy nagyon gyümölcsöző, minden pillantában értékes, intelektuálisan izgalmas, tartalmas kapcsolatokat építő konferencián résztvennie 22 embernek egy hétvégén.

A rátanulási folyamat nem megúszható. Egyrészt meg kellett találni s néhány alkalommal kipróbálni a Zoom rendszert, hogy a találkozások egyáltalán létrejöhessenek, technikailag.        A szervező csapat lelkes tagjai fáradhatatlanok voltak ebben. Lehetővé tették, hogy egyszerre 22 ember is jelen legyen és kommunikálni tudjon egymással a gyülekezésnél, a bemutatkozásnál, vagy a nagycsoporton és a kerekasztalnál.

dr. Ormay István:
“ Mitől lehet az orvos beteg? A gyógyító kapcsolat pszichoszomatikája” című előadását még power pointos formájában is láthattuk, miközben az előadó megosztott képernyőjén magát az előadót, Istvánt is láthattuk. István utólag bevallotta, hogy mivel az előadás alatt a konferencia résztvevőit a képernyőjén Ő nem látta, s nehéz lett volna csak úgy az éterbe belemondani a
gondolatait, megkérte egyik családtagját, üljön le a 18 éves süket macska mellé a szobába, hogy ezzel erősítse hallgatósága táborát…
Ez a nagyon izgalmas előadás röviden arról szólt, hogy a gyógyító, mint minden más emberi lény, zsigeri szinten is ugyanolyan erősen reagál a másikkal való kapcsolatban, mint intellektuális és érzelmi szinteken, s ugyanez érvényes a gyógyító páciensével való találkozására is. A gyógyítónak tudatosítania kell a test reagálását és megtalálnia azt a technikát, amivel ellensúlyozni tudja a zsigeri diszkomfortot, mielőtt betegség alakulna ki.
István megismertett minket a testi egészség megőrzésének egy lehetséges módszerével, a tajcsicsuan technikával.
A konkrét témán túl az előadás azért is volt izgalmas, mert elgondoltatott minket, hogy a fizikai térben, a sokféle szinten érzékelhető orvos-beteg kapcsolat és a gyógyító hatás komplexitásából vajon mennyi jelenik meg a virtuális térben. Hogyan tudunk mi gyógyítók, gyógyító hatást kifejteni a másik emberre, ha az érzékelések a virtuális térben annyira másképpen működnek? Mennyire vagyunk mi valóságosak? Gyógyító hatásunk valóságos-e a virtuális térben is?

dr. Eörsi Dániel : “ Járvány-regresszió-pszichoszomatika” címen tartott előadása bemutatta, hogy háziorvosi praxisában a pacientúra a járvány miatt szignifikánsan megváltozott: megnőtt azok száma, akik eddig szinte soha nem kerestek orvosi segítséget, de most a járvány miatti feszült légkörben, a stressz által kiváltott regressziós folyamatok következtében jelentkező legkülönfélébb testi tünetekkel, pl. izületi fájdalmakkal, vizelési panaszokkal és egyéb diffúz testi szimptómákkal fölkeresik háziorvosukat.
A megosztott képernyőn konkrét esetismertetéseket láthattunk.
Hallhattunk arról a dilemmáról is, ami e járvány idején minden háziorvosé, orvosé, hogy ti. az orvos mikor hívja be a beteget a rendelőjébe, hogy valóságos, fizikai vizsgálatot végezzen, vagy/és mikor választja az orvos -leginkább a beteget védendő a fertőzéstől- a távkapcsolatot, a telefont, adott esetben az online találkozást.

A Zoom technika révén a konferencián kiscsoportokban is dolgozhattunk. A 6-7 fős kiscsoport két-két vezetővel három különböző virtuális szobába “vonult”, hogy ott Bálint-csoportot üljön e kisebb körben.
A képernyőn a kiscsoportokban dolgozó, hét-kilenc résztvevő ablakocskái osztoztak. Az ülés hagyományos Bálint-csoport formában zajlott: esetismertetés után szabad asszociációk az eset kapcsán.
Közösen megtapasztalt élményünk volt, hogy miközben a fizikai közelség hiánya miatt a személyes kapcsolat több dimenziója elvész, eközben -talán addig rejtett?- más jellegű információkat (is) kaphatunk a másikról. Nem érzékelhetjük az itt és most -ban a testi közelség árulkodó üzeneteit (illatát, moccanásait), ugyanakkor a privát miliőjét is felfedő saját közegében láthatjuk a másik embert. Képeket, mögötte a falon, a könyveit és a számára fontos tárgyakat a polcon, az édesapa karosszékét, amiben ül, vagy a mögöttes térben kedvenc
háziállatait.  Ugyan nem láthatjuk tisztán a másik orcájának pirulását, de láthatjuk, amint
valamelyik családtagja esetleg benyit a szobába, vagy hallhatjuk a körülötte létező világ zajait: a szomszédban pizzasütő buli a barátokkal, telefoncsörgés, tehát a valóságot.
Nem érzékeljük zsigeri szinten a másik jelenlétét, de láthatjuk az arcán a fény változásait, ahogy a szobán átvonul a nap, majd lámpát gyújt, hogy láthassuk esti valójában is.

Az online térben való hiteles kommunikációhoz hozzátartozik a jó képbeállítás, hogy e tér szűkös korlátai ellenére mégis mindenkit tisztán láthassunk. Időnként percek mennek el ezzel az újabb kommunikációs formához most tanult, össznépi szokássá vált tevékenységgel, hogy a „most-látszol-most-nem” vagy „ülj ide-oda, hova világítson a lámpa” instrukciókkal megteremthessük a kívánatosan legjobb feltételek.  Aztán jöhet a hangbeállítás! (s kezdődik minden előről?) Ennek a folyamatnak is van bája. Nagyon sok váratlan információt kapunk a
másikról, mint pl. hogy az addig számunkra esetleg ismeretlen közegében Ő hogy mozog. Ezek az új, adalék impulzusok innéttől egy addig ismeretlen megvilágításba helyezhetnek kapcsolatokat és egy meglepően szokatlan, még most tanulandó dimenzióba helyezik az együttdolgozást, együttgondolkodást is.
A zavartalan kommunikáció támasztotta látványtechnikai követelmények online világába csöppentünk, amikor a képernyő korlátait-kereteit megtanulva igyekszünk mások számára is jól észlelhető, reális üzenetet közvetíteni magunkról. Megtanulunk másképp látni de ugyanannak látszani.
Könnyebb egy kis csoport működésénél az osztott képernyőn csak hét-nyolc fejecskére figyelni, és nehezebb a nagycsoportban zajló konferencia minden szereplőjét egyidejűleg azonos figyelemmel kísérni.

Amikor a külső körben ülők megfigyelő státuszban kikapcsolják a kamerájukat és mikrofonjukat, de közben továbbra is zavartalanul látják és hallják az eseményeket, akkor megint könnyebb az aktívakra figyelni, akiknek ablakocskája éppen a képernyőn van.
Aztán a passzívak, egy idő után ismét bekapcsolódva a közös munkába, saját képük-hangjuk bekapcsolásával ismét láthatóvá, hallhatóvá tehették magukat. A konferencia második napján a nagycsoportban és leginkább a kerekasztal beszélgetésben használtuk ezt a módszert, hogy ennek révén nagyobb intenzitással figyelhessünk a fontosabb dolgokra.

A konferencia során azt is világosan meg tudtuk fogalmazni, hogy egy online térben zajló konferencia kereteinek a megteremtése jóval inkább mindannyiunk közös ügyévé válik, míg a valós térben zajló csoportmunkánál e feladatból sokkal több munka hárul a csoportvezetőkre. Továbbra is a csoportvezetők felelőssége marad a szakmai- és idő-keretek megteremtése.
Ezeken belül minden egyes csoporttagnak saját felelőssége maradt, hogy a maga számára olyan feltételeket teremtsen, amelyben a tervezett időkereteken belül maradva zavartalanul figyelhet az online térben zajló munkára. Minden csoporttag egyéni felelőssége az is, hogy teljes személyiségével a közös munkára koncentráljon. Zavaró , ha közben esetleg valami más tevékenységet is folytat (mobilozik, emailezik, más tartalmakat néz az interneten stb.) A csoport tagjai igyekezzen jól látszani és maradjon folyamatosan hallható a többiek számára, ám ha időközben mégis eltűnne a képernyőről, annak okát világosan tudassa a többiekkel (pl. fel kell kapcsolnia a lámpát).
Érdekes volt annak megtapasztalása is, hogy az online térben a testi jelenlét, a
metakommunikációt és a szemkontaktus hiányát kompenzálandó, a tartalmakat is
másképp verbalizálja az ember. Szélsőségesebbek a megnyilvánulások.
Aki a passzívitást választja, az nagyon passzív tud lenni. Nem érzi a megnyilatkozásra késztető csoport-jelenlét feszítő voltát. Nincsenek sürgető pillantások, körbe-, és összenézések, sóhajok, amik növelhetik a megnyilvánuláshoz szükséges késztetést.
Ugyanakkor volt olyan csoporttag, aki például az indulatai kifejezése helyett azért választotta inkább a hallgatást, mert félt, hogy elragadhatják az indulatai, csoport kontroll-funkciója ebben az esetben nem tudja megfékezni az indulati hullámait. Aki viszont az aktivitást választja, az több dologról beszél, mint szokott a valóságos térben. Mivel nem elég egy mosoly, egy szemkontaktus, nincs ölelés, ezért ki kell mondani, hogy tetszik amit csinálsz, szavakba kell önteni, hogy kedvellek, vagyis verbalizálni kell a jó és/vagy rossz érzéseinket is. A testi, lelki , gondolati megtapasztalásainkat világosan kell kifejezni azért, hogy a többiekhez, a címzetthez eljusson az üzenetünk.
Aki például esetet hozott, az többet mondott el az eset kapcsán saját magáról is, több személyes érintettséget tárt fel, mint egy hagyományos Bálint-csoport ülésen. Bátrabban, nyíltabban kerültek az esetek bemutatásra.

Összegfoglalva:
Kényszer szülte a Bálint-csoport Hétvége online térbe költözését.
Megtanultuk és folyamatosan tanulnunk kell, hogy hatékonyan kihasználhassuk e tér végtelenül sok lehetőségét.
E különös technika megtanulásán túl tudatosan felelősséget kell vállalnunk az online térben történő találkozások, csoportok, terápiák kereteinek a kialakításában is.
Meg kell tanulnunk a képernyőn keresztül érkező információk feldolgozását, s abból a magunk számára fontos információk hasznosítását.
Jelenlétünk a valós térben több szinten kommunikál a környezetünkkel, ehhez képest komoly kihívás az online térben való kommunikáció, amihez viszont olyan eszközökre van szükésgünk, hogy legalább ugyanolyan hatásfokkal tudjunk egymáshoz kapcsolódni, mint a valós térben.
Így érezhetjük magunkat valóságosnak.